Valamennyien voltunk már úgy is egyedül, hogy nem éreztük magányosnak magunkat. Az egész napos nyüzsgés, számtalan feladat, kommunikációs kényszer után sokan vágynak az egyedüllétre, hogy végre zavartalanul, teljes figyelmünkkel foglalkozhassanak önmagunkkal.
De talán tapasztaltad már az ellenkezőjét is: emberek között vagy, társaságban, és mégis – mintha üvegfal választana el a többiektől – magányosnak érzed magad. Egy kiüresedett kapcsolatban, házasságban pedig semmi sem nyomasztóbb, mint a páros magány. Természetesen nagy különbségek lehetnek abban, hogy kinek mennyi egyedüllétre van szüksége, illetve abban, hogy ki, mikor és hogyan éli meg a magányosságot.
Tulajdonképpen mi olyan nyomasztó és fenyegető a magányban? Úgy vélem a védtelenség érzése, a teljes magunkra utaltság. Amikor senkivel sem beszélhetünk, senkihez sem fordulhatunk, s csak ürességet érzünk önmagunkban és magunk körül.
A magányt az unalom teszi alig elviselhetővé. Manapság könnyebb kitöltenünk az űrt, könnyebb elütni az időt. Válogathatunk a tv-csatornák szinte végtelen kínálatából, elmerülhetünk a közösségi média posztjai között, nézegethetjük a kutya-macska-pandamaci videók végtelen sorát…
Ez segít az unalom elűzésében, de egyben növeli a passzivitást, azt a várakozást, hogy kívülről jöjjön a segítség. Sőt: elaltatja kreativitásunkat, alkotó tehetségünket, amiről azt gondoljuk, hogy idős korunkban már elapadt. Pedig nem: csak törődnünk kellene vele.
Az unalom a bezártság, az érdektelenség jele. És talán a lustaságé is. Ahhoz, hogy legyőzzük, arra van szükség, hogy érdeklődésünket, aktív figyelmünket, törődésünket ráirányítsuk valakire vagy valamire. Ehhez pedig erőfeszítésre van szükség.
Paradox módon annál kínzóbbnak, kilátástalanabbnak éljük meg a magányt, minél inkább menekülünk előle, mert az örökös menekülésben sosem tanuljuk meg, hogyan bánjunk vele. Rohanó világunkban, mikor mindig csak kifelé élünk, nem tanuljuk meg felfedezni, megismerni önmagunkat. Ezért ha úgy alakul az élet, ha elér a magány, nem merjük vállalni önmagunkat, nem merünk befelé fordulni, hogy felismerjük, kire-mire van szükségünk valójában. Így végső soron bezáródunk, s egyre kevesebb lehetőségünk, kilátásunk marad új találkozásokra. És ha nem vigyázunk, akkor elveszítjük legfontosabb képességünket: azt hogy örülni, szeretni tudunk.
Az érzelmi magány, az elhagyatottság-érzés, a tartalmas emberi kapcsolatok hiánya gyakran a bizalmatlanságból, félelemből fakad. Bezárkózunk, nem merünk szeretni, nehogy csalódás érjen. Vállald a kockázatot! Vágj bele: merj szeretni valakit, ahelyett, hogy arra várnál, hogy téged szeressenek. Ehhez azonban nemcsak egy másik emberrel kell kapcsolatot építened, hanem önmagaddal is.
Ha megtanulsz befelé figyelni, ha újra megismered, elfogadod, sőt megszereted önmagad, akkor újra tudsz szeretni másokat is, akár új embereket. Akkor tudsz tartalmas, érzelemteli új kapcsolatokat teremteni.
Történet:
A mosoly, ami ajtót nyit
Juli (66) hosszú évekig egyedül élt. A Covid óta otthon dolgozott, alig ment ki a házból. Már-már beletörődött, hogy ez így is marad. Félt újra megnyílni, nehogy ismét csalódjon. Aztán szembejött vele az interneten egy podcast. Arról szólt, hogy sosem késő változtatni. Az öröm, a nevetés, a mosoly erejéről beszéltek benne. Juli legyintett… ugyan már… De tetszett neki a pasi hangja – egy hét múlva újra meghallgatta. Aztán elgondolkozott. Mi lenne, ha megpróbálná?
Másnap elhatározta: legalább annyit megtesz, hogy mosolyog a boltban a pénztárosra, és köszön a szomszédnak a lépcsőházban.
Apróságnak tűnt, de mégis valami megváltozott. Egyre több mosolyt kapott vissza, sőt beszélgetések születtek. És Juli rájött: nem butaság, amit hallott: ha ő maga nyitott, akkor mások is könnyebben közelednek. Megtört a jég.
dr. Valló Ágnes
Orvos, egészségfejlesztő mentálhigiénikus, életmód-tanácsadó, terapeuta, párkapcsolati tanácsadó
https://medock.hu